Álom és mégse
Álmomban lidérceim, démonaim hívnak,
Még élő barátaim, feszülve sírnak.
Elmosódó képek, arcomra szállnak,
Bíbor férgek, lelkemre fekélyt rágnak.
Feszületek vonzzák kezem, lábam,
Szeretők, késsel boncolják vágyam.
Alkohol csalogat, az áhított feledéshez,
Jégszobrok intenek a magány melegéhez.
Sírkövek nyújtják, ölelő karjukat,
Árnyékok fedik fel ocsmány arcukat.
A gúny kacag, hamisnak ítélt létemen,
Köd szitál, messze hagyott lényemen.
Halál szólít hű csatlósának, magához,
Emberek kötnek, gyógyíthatatlan ragályhoz.
A szülők felejtik nevemet, arcomat,
Ismeretlenek döntik el harcomat.
Füst lepi el tudatom mozzanatait,
Sírásó temeti csalfa verseim, koporsólyait.
Én csak nézem, s nem tehetek semmit,
Felébredve szemem, ugyanezt kémleli.
Álmomban lidérceim, démonaim hívnak,
Még élő barátaim, feszülve sírnak.
Elmosódó képek, arcomra szállnak,
Bíbor férgek, lelkemre fekélyt rágnak.
Feszületek vonzzák kezem, lábam,
Szeretők, késsel boncolják vágyam.
Alkohol csalogat, az áhított feledéshez,
Jégszobrok intenek a magány melegéhez.
Sírkövek nyújtják, ölelő karjukat,
Árnyékok fedik fel ocsmány arcukat.
A gúny kacag, hamisnak ítélt létemen,
Köd szitál, messze hagyott lényemen.
Halál szólít hű csatlósának, magához,
Emberek kötnek, gyógyíthatatlan ragályhoz.
A szülők felejtik nevemet, arcomat,
Ismeretlenek döntik el harcomat.
Füst lepi el tudatom mozzanatait,
Sírásó temeti csalfa verseim, koporsólyait.
Én csak nézem, s nem tehetek semmit,
Felébredve szemem, ugyanezt kémleli.
Dark heart
A városban
Újabb sötét alkony dereng
Az élettől lázas város felett,
Fáradt szempár, az aszfalton mereng,
Látja már, a közelgő hűs telet.
A betonra fagyott vízcsepp csillog
Dacosan, a csillagok felé,
Nem hívják; könnyesen pislog,
Kristály szúrja tiszta szemét.
Lassan köd ül a párkányokra,
Nedvesen körbe fogva mindent,
Sejtelmet kölcsönöz az árnyékokba,
Melyet a hold, a járdára hintett.
A város, hideg sóhajt szippant,
Acélvirágos tüdejének hörgőibe,
Egy újabb, sötét alkony pislant,
Az élettől lázas város szörnyeire.
Az élettől lázas város felett,
Fáradt szempár, az aszfalton mereng,
Látja már, a közelgő hűs telet.
A betonra fagyott vízcsepp csillog
Dacosan, a csillagok felé,
Nem hívják; könnyesen pislog,
Kristály szúrja tiszta szemét.
Lassan köd ül a párkányokra,
Nedvesen körbe fogva mindent,
Sejtelmet kölcsönöz az árnyékokba,
Melyet a hold, a járdára hintett.
A város, hideg sóhajt szippant,
Acélvirágos tüdejének hörgőibe,
Egy újabb, sötét alkony pislant,
Az élettől lázas város szörnyeire.
Dark heart
Magával ragadt e táj
Meghalt fák kérge, ropog a harmatos fű fölött,
Vadul világító szempár, hasítja szét a ködöt.
Az éjjel sír, egy virág selyem szirmára könnyet,
Halálos hideg folytja, saját képébe a völgyet.
A korcs ágak közé, halált fúj a sivár szél,
Iróniával mosolyog, a csillaggal felszúrt ég.
Mély sóhajt lehel, a holdnak nevezett égitest,
Megcsonkolva suhan alatta, egy halott kéjes test.
Saját szagába fulladt a völgy forgataga,
Lassú, gyászos minden kínos, torz mozzanata,
A teremtő levette kezét, eme halálos csodáról,
S vízgyűrűt szakít le, a nincstelen tócsáról.
Csak az én szemem jár e tájon,
Nem térek vissza, egy forró, meleg nyáron.
Lábnyomom hagyom, a mocsár magába rántó prérijén,
Az elhagyatottság, itt egy cselszövő építész.
Oly mámorító kép folyik, agyam eltakart zugába,
A testem, már csak csendben csörgedezik a Dunába.
Magával ragadta testem, de tudatom itt maradt,
S e mámorító képhez, az örökkévalóság ragaszt.
Vadul világító szempár, hasítja szét a ködöt.
Az éjjel sír, egy virág selyem szirmára könnyet,
Halálos hideg folytja, saját képébe a völgyet.
A korcs ágak közé, halált fúj a sivár szél,
Iróniával mosolyog, a csillaggal felszúrt ég.
Mély sóhajt lehel, a holdnak nevezett égitest,
Megcsonkolva suhan alatta, egy halott kéjes test.
Saját szagába fulladt a völgy forgataga,
Lassú, gyászos minden kínos, torz mozzanata,
A teremtő levette kezét, eme halálos csodáról,
S vízgyűrűt szakít le, a nincstelen tócsáról.
Csak az én szemem jár e tájon,
Nem térek vissza, egy forró, meleg nyáron.
Lábnyomom hagyom, a mocsár magába rántó prérijén,
Az elhagyatottság, itt egy cselszövő építész.
Oly mámorító kép folyik, agyam eltakart zugába,
A testem, már csak csendben csörgedezik a Dunába.
Magával ragadta testem, de tudatom itt maradt,
S e mámorító képhez, az örökkévalóság ragaszt.
Dark heart
1 megjegyzés:
Szia!Nagy öröm volt számomra,hogy újabb verseidet olvashattam:)!Ezek is hihetetlenül szépek!És örülök,hogy ezt a videót raktad be,mert nagyon megszeretteted velem:)!
Megjegyzés küldése