Letargia

A pesszimizmus formálja lírám
Szavainak megcsalt hangjait,
Vérrel festő vörösded tintám
Csonkolja Szeretőm ölelő karjait.

Döglött mondatok iróniára szúrva
Feszülnek a megvetés kersztjén,
A közönytől a hangok búgva
Korbácsolják a szeretett szenvedélyt.

Sikolyba torkolló megannyi vallomás
Csutakolja fel a mocskos padlót,
Rajta a szerelem angyala dacból már
Fosztja a gyöngyétől a kagylót.

Gyűlölet karcolva a gyűrűnek
Ezüsttől villogó hazug élébe,
Véresre mart képek gyötrődnek
A láthatatlan boldogság fényében.

Dark Heart

Eltakarva minden

Fullasztó, bíbor ködbe ülepedő
Nincstelenség márványszobra
Kémleli vakon, a tülekedő
Lelkeket, kik úgy állnak sorba,
Mint szmogba fulladt autók dudája,
Mi fogyasztja agyad, egyre butábbra.

Őszi avarnak döglött levelei
Fedik az agyag lepte földet,
S minden korcsosult est feletti
Csillagkép szerű körnek,
Milliárdnyi, apró pontját,
A sátán hőn használt botját.

Testek lógnak a levegő
Megszürkült, hűs habjába,
Kereszt mögé rejtőző teremtő
Ringatja félve, a karjában,
A tiszta ég alatt fagyhalált
Halt meddő méhek magzatját.

Dark Heart

Szétszakított Letargia

Megfáradt szemek lázas pislogása
Dögönyözi a vírusok ágyát,
Halál angyal fülbemászó sikongása
Simogatja az emberek halált hozó álmát.

De fénycsóva szakítja a borút
Ahogy kedvesen érzelmekbe topog,
A szívbe egy érzés mélyre szorult,
A jégbe zárt vaskapun egyre kopog.

Reszketve nyitom az ajtó kilincsét
Résre, hogy tekintetem kiférjen,
Kinyújtom remegő kezem bilincsét,
Lesütöm szemem, hitéből nehogy kitérjen.

Kulcs zörren, a zár kattan,
Koppan a padlón a súlyos teher.
Kinyílik a zord égető katlan,
S körbevesz a jóleső enyhhely.

Dark Heart