Pillanat múzsa

Szög egyenes hajakkal szúrom
A sötét eget, kíntól mosolygó arcom fölé,
Pillantásoktól tépett hajam túrom
Össze, görcsbe rándult tudatom mögé.

Fekete szembogarat tekintek, megfagyott
Szemem, vértől lüktető gödréből,
Hirtelen mozdul, lép, szalad amott,
Hol tekintetem nem lop övéből.

Fekete új hajába, zafírt font bele,
A tudatnak pillangó szárnyú sikolya,
Közé bújt, a gyönyört virrasztó szelek,
Megátalkodott, láthatatlan démona.

Finom vonalú arc vág utat magának,
A szétfolyt valóság szárnyai közt,
Démoni szirén, gondolatainak hallása
Kényszeríti térdre, a szavat hintő hőst.

Dark Heart

Fut, fut, fut, Szalad, Rohan...

Hátamnak fut, egy ismeretlen,
Arannyal futtatott világ,
Majd szemem előtt fut tova,
Díszes mező, rajta ezer virág.

Párszor megáll, és könnyet, búcsút
Mutat fáradt szememnek,
Majd fut, szalad, rohan oda,
Hol már nyoma sincs a kezeknek.

Halk zenét súg süket fülembe,
A sebes szél, hűvös hangja,
Szikla szilárd helyemről, a zakatoló
Tájon, nem leshetek vadra.

Nyálkás pára lepi el, a kilátást
Hanyagul takaró ablakot,
Ahogy az égő test, egy új,
Jobbnak hitt világba bandukol.

Dark Heart

Még régi idők fájdalmának rímbevetése ezen művek!

Bőröm alatt

Eltorzult vágyak kergetik lelkem,
Oszladó bőröm rejteke alatt.
Ahogy körmöm tépi fel a heget,
Mit régen ugyan ez a kéz kapart.

Könnyes a szemem, hisz öröm ért,
A lebukott nap halvány sugarán,
Szívembe feszült egy kimondott név,
S magába zárt a fukar ágy.

Kinek semmi se elég, minden kell,
Minden vágyam, érzésem és gondolatom,
Agyamból s lapomról csalfa rímet vett,
A remény se él hogy kimondhatom.

Elzárom hát magamba összes rímem,
Mely a szerelem szavait éltetné.
S csak a tudat maradt, hogy él itt benn,
De mondva elveszítsem túl nem élhetném.



Önnön vérem

Ismét kétely szövi hálóját
Agyam szűk falai közé,
Hogy megszökjön a bátorság,
S sohase lehessen övé
Semmi se, a fakó álmából,
Mit forgolódó éjszakán
Font, agyam minden vágyából.
Megérezve önnön vérem szagát,
Ahogy saját körmöm mélyed
Bőröm oszladó sejtjei alá,
S ereket szaggat mélyen,
Mint megfakult barát.


Est

Halálból ébredező fák suhannak,
A mezőre hollócsordák zuhannak.
Feleszik még élő terményeit,
S károgva kergetik teremtményeit.

Az alkony már kezd úrrá lenni rajtuk,
Hogy mit is akar takarni? Hagyjuk.
Ökörnyálon cikázik a sugár,
Ettől a határ oly szép és sudár.

Ciripelő tücsök fúj szerenádot,
S a róka keres felebarátot.
Lassan csobog a hold fel az égre,
Bagoly huhog most ki kényes a fényre.

Széna boglya alól egy nyest kiugrik,
Csecsemő anyja kebeléhez bújik.
Mozog a rét, s felkel már az erdő,
Nincs olyan sötét perc itt mely meddő.

Éjjeli lények tobzódnak az estbe,
Éles képed köddel fesd be.
Mely rejti a vadászt és a vadat,
Mint iszap ahogy fedi a bús halat.

Az est zaja alá kúszik be a nap,
És olvadni kezd a hajnali fagy.
Egy kakas köszönti fel mint mindig,
S az esti zajt egy csillag szertehinti.

Dark heart

Várok

Ködbe burkolt angyali szárnyak
Fátyollal fedett tiltott vágyak
Rést lelve szöknek szívembe
Beleforrasztva magukat rímembe

Letargia leple mélyen tartja
mi kell nekem élve vagy halva
Csábító hangok ragadnak felfele
de szívem nem bír el vele

Keresztet vető öreg hölgy
Alkonyba zárt hűvös völgy
Átszövi agyam érthetetlen bűbáj
Csaló képet vett néma fúriám

Megzuhanva elkent sminkkel
Kilyukasztott vérző szívvel
Strófáim vésem megzavarva
Torkom végleg átharapva

Kifakul sorokba magam rejtve
Szemhéjammal tükröm fedve
Egy szót egy köszöntést várok
De rá csak egy pillantást szánok.

Dark heart