Még régi idők fájdalmának rímbevetése ezen művek!

Bőröm alatt

Eltorzult vágyak kergetik lelkem,
Oszladó bőröm rejteke alatt.
Ahogy körmöm tépi fel a heget,
Mit régen ugyan ez a kéz kapart.

Könnyes a szemem, hisz öröm ért,
A lebukott nap halvány sugarán,
Szívembe feszült egy kimondott név,
S magába zárt a fukar ágy.

Kinek semmi se elég, minden kell,
Minden vágyam, érzésem és gondolatom,
Agyamból s lapomról csalfa rímet vett,
A remény se él hogy kimondhatom.

Elzárom hát magamba összes rímem,
Mely a szerelem szavait éltetné.
S csak a tudat maradt, hogy él itt benn,
De mondva elveszítsem túl nem élhetném.



Önnön vérem

Ismét kétely szövi hálóját
Agyam szűk falai közé,
Hogy megszökjön a bátorság,
S sohase lehessen övé
Semmi se, a fakó álmából,
Mit forgolódó éjszakán
Font, agyam minden vágyából.
Megérezve önnön vérem szagát,
Ahogy saját körmöm mélyed
Bőröm oszladó sejtjei alá,
S ereket szaggat mélyen,
Mint megfakult barát.


Est

Halálból ébredező fák suhannak,
A mezőre hollócsordák zuhannak.
Feleszik még élő terményeit,
S károgva kergetik teremtményeit.

Az alkony már kezd úrrá lenni rajtuk,
Hogy mit is akar takarni? Hagyjuk.
Ökörnyálon cikázik a sugár,
Ettől a határ oly szép és sudár.

Ciripelő tücsök fúj szerenádot,
S a róka keres felebarátot.
Lassan csobog a hold fel az égre,
Bagoly huhog most ki kényes a fényre.

Széna boglya alól egy nyest kiugrik,
Csecsemő anyja kebeléhez bújik.
Mozog a rét, s felkel már az erdő,
Nincs olyan sötét perc itt mely meddő.

Éjjeli lények tobzódnak az estbe,
Éles képed köddel fesd be.
Mely rejti a vadászt és a vadat,
Mint iszap ahogy fedi a bús halat.

Az est zaja alá kúszik be a nap,
És olvadni kezd a hajnali fagy.
Egy kakas köszönti fel mint mindig,
S az esti zajt egy csillag szertehinti.

Dark heart